Végre leírhattam ezt a címet… Hosszú ideje ugyanis nem igazán volt olyan hétvégénk, hogy az ég egy adta világon semmit se kellett volna csinálnunk. Az elmúlt hétvége – amiből aztán félig-meddig hosszú hétvége lett, mindjárt azt is elmondom miért – így aztán arra késztetett, hogy a korábbi bejegyzésben ígért munkahely bemutatást elhalasszam.
Képek itt:
A tengerpart közelsége miatt adta magát, mint lehetséges szabadidős tevékenység. Itt elvileg ilyenkor március végéig csúcsszezon van, annak ellenére, hogy ez a téli évszak (a maga kellemes 20-25 fokával) és az óceánban fürödni még korai. Csúcsszezon az északiaknak (egészen Kanadából is lejönnek ide hetekre), akiket a helyiek egyszerűen csak snowbird-nek hívnak, ami annyit tesz téli pinty, avagy télen a meleg államokba vándorló turista/munkás. Sajnos nem attól vagyok zavarban, melyik topmodell csajt bámuljam a strandon, ide Fort Lauderdale-be leginkább csak nyugdíjasok jönnek. Ami a nézelődést illeti, Lajlusnak bezzeg jó dolga van, mert az erősebbik nemből rengeteg az ugyan meleg, de mégis jól ápolt egyed. Erről jut eszembe, egy komplett totálisan meleg negyed van itt a városban. Eredetileg ott is néztünk lakást, amikor még nem tudtuk (aztán Dave barátunk felvilágosított), hogy a totális alatt a szó legszorosabb értelmében 100% értendő, ami csöppet megnehezítette volna beilleszkedésünket.
Hogy visszatereljem az iromány folyamát eredeti medrébe, lesétáltunk a tengerpartra és közben kattintgattam a masinát. Utunk a Sunrise Boulevard-on vezet le a partra, ami a forgalom és zaj miatt eléggé barátságtalan, de mégis a felvonóhíd tetejéről visszanézve a pálmafasorral a középső zöld sávban nem olyan emészthetetlen. Az viszont számunkra, európaiaknak igen, hogy minden közlekedési mód és felület, ami nem az autóhoz kötődik, kissé elhanyagoltnak tűnik. A buszmegállóban például nincs ám menetrend, meg térkép, tudja meg a parasztja az internetttrő. A gyalogos felületek csak úgy meglepetésszerűen elfogynak az ember lába alól, a pick-up volánjánál ülő helyi vagány csávó pedig gondolkodás nélkül ledudál még a felfestett gyalogátkelőn is. Az apartmanunkhoz vezető járda például egyszer csak megszűnik létezni, a maradék száz métert a forgalmi sávban kell megtenni, mert nincs más. A tengerpart egy vékonyabb sáv, mert hogy a 2x2 sávnak valahol itt is el kellett férnie. No de nem panaszkodunk, mert a part egyébként kifejezetten szép és lett homokozó szettünk és felfújható gumilabdánk is. Bendus a partot élvezi, bár a homok süppedése szokatlan volt számára, ettől először picit megijedt.
Másik programpontunk a Victoria Park volt, ami a város talán egyik legelitebb környéke. Családi házas övezetet képzeljetek el, rengeteg dús zölddel és természetesen kanálisokkal. Nekem még az a szerencse is megadatott, hogy nap, mint nap ezen keresztül tekerjek munkába. Máshol, ennél forgalmasabb helyen nem is szívesen tenném, a tanszéken már így is megy a fogadás, mikor ütnek el. Szóval múlattuk az időt ebben az idilli környezetben, aztán persze összetalálkoztunk egy vérszomjas gyíkkal, aki épp arra készült, hogy Lajlust egészben felfalja (lásd videó). Szerencsére megkegyelmezett, így én sem halok majd éhen. Jelentem ugyanis minden, Lajlus főzőképessége és az én életben maradásom felől aggódónak (anyu ez leginkább neked szól), hogy arám minden nap finomakat süt, főz.
Végül az extra hosszú hétvégéről néhány szót. Beköltözésünket követő egy hét után kiderült, hogy az alattunk lévőnél vizesedés van, ami a mi konyhánkból jön. Ma megtalálták a probléma forrását (az utolsó képen látszik a kipakolás) és holnap szétbontják az egész konyhát, így kénytelen-kelletlen itthon maradok. Így egy helyi vízvezeték szerelővel gyarapodott a baráti körünk, akinek a munkája kapcsán ismerve az otthoni nagy átlagot érdekes volt látni, hogy feltakarít maga után, elviszi a szemetet, felporszívózik és mindent visszatesz a helyére. Szájbarágósan elmond mindent, megmutatja, mi hol van elrepedve (annak ellenére, hogy csak bérlő vagyok). Nem áll neki szétbarmolni mindent, hogy majd valahogy lesz, hanem figyel arra, hogy a többi szaki is vele lehetőleg egy időben tudjon jönni és minél kisebb kényelmetlenséget okozva oldják meg a problémát. Ez a fajta hozzáállás egyébként máshol is tapasztalható, menjen bármilyen boltba is az ember.
Kissé csapongó ez a bejegyzés, de ezt még idebiggyesztem, a témához tartozik. Szóval tapasztalataim szerint itt mindent gyorsan, könnyen el lehet intézni, és a kiszolgáló személyzet nyelve olyan helyekre is elér, amiről otthon még a marketing órákon sem igazán hallani. A bankba belépve egyből leültetnek, még a kabátomat sem volt időm kigombolni. A bankszámla nyitás pillanatában már adtak ideiglenes bankkártyát (a bankból kilépve már tudtam is használni), és többször is megkérdezték, van-e kérdésem. A minap egy tízdollárossal sétáltam be a bankba, hogy váltsák fel. Mosolyogva hozták az aprót, várakozási idő nulla. A szupermarketben az n+1-edik sorban megkérdezek egy kollégát hol van ez és ez, és bár kilépve a sorból könnyen rá tudna mutatni a bolt másik végében lévő pultra, odasétál velem és megkérdi, biztosan ezt keresem-e. Van ebben a folyamatos how are you doing-ozós, how can I help-ezős hozzáállásban számunkra valami megfoghatatlanul idegesítő, mert úgy gondoljuk nincs mögötte semmi tartalom. Vagy mert csak egyszerűen a fiatalka piacgazdaságunk és poszt szocialista elménk (legalábbis az idősebb generációé) számára ez a sok maszlag emészthetetlen. Bár ez a fajta viselkedés kissé izzadtság szagú és mindannyian tudjuk, legtöbbször csak kötelességből fakadó figyelmesség, mégis, mintha jobban érezném magam attól, hogy nem a „mi van má megin mit akarsz itt a bótba, tököm kivan hogy ma is dolgoznom kell te meg itt teszed fel a hülye kérdéseidet” attitűddel kell találkoznom.
