No kérem szépen, a történet folytatódik. Akik a két évvel ezelőtti blogot olvasgatták, talán számítottak arra, hogy ezúttal is lesznek irományok. Talált, süllyedt. Az ország ugyanaz, a jövetel célja hasonló, a csapat összetétele merőben más.

Mielőtt ecsetelném, hogyan is ízlett Bendusnak az első amerikai hamburger, hadd kanyarodjak vissza picit az előkészületekhez. Így utólag röviden csak annyit tudnék mondani, nem volt egyszerű menet. Nap, mint nap fohászkodtam, legyünk már a repülőn, arra számítva, hogy addigra már csak el lesz intézve minden. Ez nagyjából aztán sikerült is… nagyjából!

Rá kellett jönnöm, hogy a Fulbright mennyire elkényeztetett két évvel ezelőtt. Vízumügyintézés, biztosítás, ilyen regisztráció, olyan igazolás… Ezeket most mind mind magunknak kellett csinálni. Pontosabban nekem ugye, mert Lajluska leginkább azzal volt elfoglalva, hogy az éjszakai légi katasztrófás álmait valahogy napközben feldolgozza. Bendus meg mit sem sejtett az egészből, maximum talán érezte a feszültséget bennünk, miközben azon folytattunk vérre menő vitákat, hogy a gyerek homokozó szettjét vagy épp egy plusz csomag pelenkát tudunk majd betenni a bőröndbe. De aztán minden rendeződni látszott, s bár itt-ott egy két tétel azért sokkoló volt, úgy fest, nem kell a gyerek szájától megvonni az ételt.

A feszültség aztán az utolsó napokban a tetőfokára hágott, ami olykor szinte már-már az idült alkoholistákra jellemző, mentális leépülés jellegű tünetekkel járt együtt. Négy nappal az utazás előtt például egy tükröt fúrtam fel, mondván ne az albérlő csinálja, ha valaki elcseszi, legyek én. A két lyukból végül négy lett, lévén két számot nem tudtam egymásból kivonni.

No de eljött a nagy nap, és még azt is megtudtuk, hogy három bőröndöt adhatunk fel, nem kettőt. A homokozó szett persze így sem fért be, de minden más lényeges igen. Az utazás mindennel együtt 17 óra volt, ajtótól ajtóig. A repülés ebből 10 óra, amit Bendus ügyesen végigcsinált. Párszor még aludni is tudott, de a kajaszagra persze kicsattantak a szemei (apja fia). A fáradtság miatt szerencsére nem haverkodta végig a teljes utazóközönséget, megelégedett néhány apró flörtöléssel az előttünk és mögöttünk ülő különböző korú csajokkal (nem nagyon válogatott, ebben még van hova fejlődnie). Leszállás után a vám meg minden egyéb testnyílás ellenőrzés még további 2 órát vett igénybe. A városba befele menet már csak üveges szemekkel bámult szegényke maga elé, eddigre már Lajlus is hevesen nyöszörgött, hogy itt fáj, ott fáj. Én nagyjából képben voltam, bár a fizetésnél a mobil aláírásom csak egy pötty lett (ilyet még korábban nem is láttam, okos telefonon húzták le a kártyát, és érintő képernyőn kérték az aláírásomat).

Végül is itt vagyunk, megérkeztünk. A helyszín Washington DC, tartózkodási idő egy hét. Az utazás fáradalmait már kipihentük, és a jetleg (időeltolódás miatti bioritmus zavar) sem kínoz már annyira. Első nap az egész csapat meg volt zavarodva, a közhelyes poénnal élve, mint vasorrú bába a mágneses viharban. Bendus itteni idő szerint reggel négykor huhogva ébredt, hogy skacok húzzátok már el a függönyt. Aztán csak széttárta a kezét, hogy hol a fény. A reggelinél elsőként jelentünk meg egy óriási zabálásra készülve, ekkor már ugyanis kb. 15 órája nem ettünk. Ennek oka, hogy a repülőn a leszállás előtti főétel egy utas sürgősségi ellátása miatt elmaradt (egy újabb esemény, ami miatt Lajlus nem fog ódákat zengeni a repülés csodájáról). Habzsoltuk szemünkkel a jól marketingelt finomságokat, és annak ellenére, hogy a főtt tojás sárgája citromsárga volt, a kávé újfent szokatlanul vizes, a fánk kissé szikkadt, a kenyér pedig édes, viszonylag jól laktunk. 

Délután még egy kis séta is belefért, a kormányzati negyedben barangoltunk, olyan fejünk felett gyakran döntő intézmények mellett, mint az IMF és a Világbank, és természetesen nem maradhatott ki a Lincoln emlékmű meg az a szép hosszú medence, amiben Forrest Gump is megmártózott. A hotelba visszafele egy hamburgerdében fogyasztottuk el az itteni első főétkünket. Bendus még papírcsákót is kapott, zsírkrétát meg kifestő füzetet, de leginkább csak a minél nagyobb kupi keltéssel volt elfoglalva. A zsírkrétát azért jó magyar szokás szerint elhoztuk, hátha még egyszer valamire jóóó lesz. Jelentem, Bendus a hamburgernek és sült krumplinak nem igazán örült. 

Folyt. köv.

Képek: https://picasaweb.google.com/101390656418053462378/Washington?authkey=Gv1sRgCPXyoMvB0rfQygE#