Hosszú hallgatás után újfent jelentkezünk a messzi távolból. Gondoltam rá, és egyébként ígértem is, hogy lesz egy Beköltözés, 3. felvonás című bejegyzés, de ez már eléggé elcsépelt téma. Legyen elég annyi, hogy három héten belül negyedszer éghettem újra a láztól, hogy bőröndöt üríthetek. A fürdőnk és konyhánk elkészült, bár sok különbséget nem lehet felfedezni az eredeti állapothoz képest, szinte minden ugyanolyan lett, mint volt. Az előtte-utána állapotról akár a kocsmai értelmiség számára lehetne a „Találd meg a különbséget a két kép között?” automatás játékot is csinálni. Óriási felhajtás és rombolás csak azért, mert a biztosító fizet, de túlvagyunk rajta.
A szakik a végére a magyarokhoz hasonlóan kicsit elkanászodtak, a ki fúrja fel a tükröt és fali szekrényt kérdésre ugyanis csak legyintett a mexikói hombre, mondván gipszkarton tiplit és csavart bármelyik üzletben lehet venni. Hahó! Én vagyok az a magyar turista, akinek nincs autója meg fúrógépe! No de velem nem tolsz ki barátom, a tiplivel nem foglalkoztam, bugáztam csavart, a kerékpáros szerszámaimmal feltettem, amit tudtam. A kisszekrény meg marad a sarokban. Mostanára így minden visszarázódott az eredeti kerékvágásba. Bár úgy érzem, az utóbbi időben elveszítettem a realitás érzékemet, és már nem is tudom, hol is van az a kerékvágás. Szóval rendeződtek a körülmények, és az egyetemen is szívesen láttak végre sok nap kihagyás után. Ígértem, hogy szólok néhány szót a munkahelyről is, itt a lehetőség.
Képek: https://picasaweb.google.com/101390656418053462378/EgyHonapja?authkey=Gv1sRgCMjhkdaH1o3SVA#
Az intézményt Florida Atlantic University-nek hívják, összesen hat kampusza van, kabala állata a bagoly (miért nem alligátor, nem is értem). Az én bázisom Fort Lauderdaleben, a legkisebb kampuszon van a Várostervezési (ha úgy tetszik településtervezés) Intézetben, aminek kb. másfél tucat oktatója van. A központi kampuszt egyébként egyszer volt alkalmam látni (12-14. fotó), szokásos amerikai kampusz, fűben heverésző, frizbiző fiatalok, stadion stb. A dolgozók között aztán itt is van mindenféle jöttment ember, thai, kínai, bolgár, kolumbiai. A hangulat eléggé családias, a Herr Direktor pedig jó fej, már csak azért is, mert egyik nap megetetett (meghívott ebédre). Kaptam egy saját irodát is, amiből kinézve megállapítható, hogy az ablakot bizony nem pucolják rendesen. Pedig megtehetnék, mert a Riverwalk nevű attrakcióra néz. Ez egyébként egy kanális és az az mellett végighúzódó pár száz méteres gyalogos-kerékpáros felület, ha úgy tetszik, gyalogos „zóna”, amire itt nagyon büszkék. Balgák, egyszer sétálnának végig a Baross úton! Nos kérem, ebben az irodában üldögélve ötlöm ki nagy serényen, mit is fogok itt majd dolgozni… A munkába járás egyébként teljesen rugalmas, de én csakúgy, mint otthon, itt is minden reggel akkurátusan 8 órakor érkezem piros női kerékpárommal (hogy fokozzam, rózsaszín kábellel kötöm ki), és csakis sötétedéskor vagyok hajlandó hazamenni. Ebben némileg az is segít, hogy itt minden óra este 7-kor kezdődik, és némelyikre be is kukkantok.
Emellett szabadidőnket továbbra is maradéktalanul ki tudjuk tölteni, a képek között láttok mindenfélét. Kitapasztaltuk a helyi tömegközlekedési lehetőségeket is. Van itt például egy Trolley Bus nevű eszköz, ami azon túl, hogy hangulatos, rendkívül olcsó is, a tengerparti járat 50 cent per fő. Hozzá kell tenni, hogy a gyanútlan menedzsment a honlapjukon jól eldugott helyen a második utasnak ingyenes utazást ígérő kupont is elhelyeztek, amit persze én hogy-hogy nem megtaláltam és tömegével ki is nyomtattam. Most már ismernek minket a buszsofőrök is… Egyébként itt a kuponoktól komoly függőség alakulhat ki, ugyanis mindenütt ezt nyomatják. A postaládából automatikusan hajítom ki őket a szemétbe (sajna azok között kevés használható van), néhány napja azonban az egyik lakó vérszemet kapva majd kitépte a kezemből az egyiket, hogy az a kedvenc hamburgeres helyének a kuponfüzete.
Legutóbbi vasárnap még egy komoly helyi rendezvényen is tiszteletünket tettük. Van itt tőlünk nem messze egy görög ortodox templom, ahol a helyi görög közösség hétvégi mulatságot szervezett. Összeszedtem a csapatot és megkóstoltunk néhány görög eledelt, főként sütiket, bámultuk a folklór ruhába vedlett fiatalok táncát, na meg a szünetben körbemutogatott állatokat: alligátort, leopárdot, kakadut. A tánctéren üresjárat aligha volt, azt a keveset meg Bendus a többi gyerkőccel rögtönzött műsorral kitöltötte.
Mindeközben az idő repül(ni látszik), és meglepetten konstatálom, hogy már egy hónapja eljöttünk otthonról...
