Úgy tűnik Florida nem csak az ösztöndíjasokat, hanem a konferenciázni vágyókat is vonzza:) Egyetemi cimboráink egy orlandói konferencián vettek részt öregbítve az egyetem logisztika tanszékének hírnevét, és ha már ilyen közel jártak, hát összekötöttük a kellemeset a hasznossal. A változó létszámú csapattal több napot töltöttünk el együtt, a sok kalandról készült számtalan fényképből egy kis ízelítő látható itt:
https://picasaweb.google.com/101390656418053462378/Spanok?authkey=Gv1sRgCPmcu_-Oy63n6AE#
A létszám öt (babával a pocakban hat) fővel indult, ami aztán szép lassan fogyatkozott, és hogy ne legyen olyan unalmas az élet, a csapat három részletben ment haza. Mi először az ideérkezést követő másnap találkoztunk az utazás és időátállás fáradalmaitól terhelt cimbikkel. Számomra úgy tűnt, hogy Timcsi, aki iránt a leginkább aggódtak otthon, bírta leginkább a gyűrődést. Petinknek hangja szállt el, Teó prüszkölt, majd Balit is utolérte a nátha, Zoli meg egyszerűen csak gyűlöl repülni mondván a fel- és leszállást leszámítva igazából csak egy légkondicionált dobozban ül.
Első délutánunkon Miami fehérhomokos tengerpartján a fiúkkal próbáltuk eldönteni mely női keblek igaziak és melyek nem. Mi férfiak naivan úgy gondoljuk, el tudjuk hitetni a külvilággal, hogy amikor épp megfordulunk a szebbik nem szemrevételezése céljából, annak ott és akkor kell történnie valami teljesen nyilvánvaló egyéb okból kifolyólag: például hátra kell szólni a többieknek, hogy gyertek már, megnézni, hogy mindenki megvan és a többi. Ezúttal sajna hamar lebuktunk… A műkeblekből itt egyébként akad bőven, és meglepően sok az idősebb korosztály körében. Egy jó feleségtől elvárható módon legtöbbször Lajlus böködi az oldalamat felhívva a figyelmemet az ötvenesek/hatvanasok kicsattanó tiniszerű kebleire.
A csapat eléggé ki volt égve és ezen a szikrázó napsütés sem enyhített, így hamar odébbálltunk és a Miamiban középkorinak számító Art Deco negyedben kavartunk, majd mintha értenénk hozzá, egy szivarboltban szaglásztunk körbe Kis Havannában. Este aztán a Nachos nevű étellel (tortilla chips, babos hús, salsa, tejföl) próbáltuk ébren tartani a társaságot, de a jetleg szinte mindenkit cseppfolyós halmazállapotúvá tett. Ezzel aztán el is váltunk egymástól, pár nap múlva Peti hazaröppent, a többiek pedig visszatértek Orlandóból.
Ha már Amerika Velencéjében élünk, hát kipróbáltuk a vízitaxinak álcázott helyi gondolát, ami jellemzően a csóró negyedben haladt végig. A kapitány feltételezhetően már ezerszer elmondott poénjaiból kiderült, hogy az egyik villa tulajdonosa Tom Cruise, aki K-val írja a nevét, így nem azonos a színésszel, haha. Miért is venne Fort Lauderdaleben villát, ha megteheti ugyanezt Miamiban?
Miamiba visszatérve aztán Timcsit és Balit tettük ki a reptéren, Zolival és Teóval pedig még olyan helyekre is eljutottunk, ahova korábban nem. A Miamitól délre levő Key Biscayne Nemzeti Parkban még kukában guberáló mosómedvékkel is haverkodtunk. Elkanyartunk a Holocaust emlékműhöz, ami eléggé bizarr élmény volt egy turista paradicsomban. Az Everglades alligátor farmjára Lajlus és Bendus is jött, én leellenőrizhettem melyik egyed hogyan fejlődött az elmúlt három évben (2010-ben jártam ott). Az idegenvezető gárda teljesen lecserélődött és vagy a biztonsági előírások szigorodtak, vagy az új kollégák félősebbek, de a krokodiletetés kerítésen kívülről történt (korábban a képen látható fa állványról is szórták a memmét), a kígyó show-ban pedig hanyagolták a csörgőkígyót. Na jó, ez utóbbi soha nem is volt, de a kígyó garnitúrát egy jóval kisebbre cserélték. Hazafele Rosita mexikói éttermében próbáltuk kitalálni mit is együnk. Zoltánunk a chimichanga (sült burító) mellett döntött és gyermeteg izgatottsággal, de leginkább farkas éhséggel várta a vicces nevű ételt. A kihozott adag láttán aztán mély döbbenet ült az arcára és miután magához tért a pillanatnyi sokkos állapotból, az osztozkodáson törte a fejét. A mexikói étkezési szokások eléggé megtréfálták, egy fogást akár több tányéron hoznak ki, és eltart egy darabig kideríteni mi mihez tartozik.
Utolsó előtti napjukon Florida Keys volt a célpont, egész pontosan Key West, ami tőlünk négyórányi autóútra van. Az út annyira hosszú, hogy olykor a navigátor kezére is elkél a segítség, ha a sofőr aludni kíván. Én a családot hátrahagyva kísértem el őket, immáron harmadszor láthattam a hétmérföldes hidat, először viszont Key Westet. Különc egy hely, az már biztos, melyet mi sem bizonyít jobban, hogy egyszer még függetlenségüket is kikiáltották Conch Republic-nak (Kagyló Köztársaság) hívva magukat. Mindezen felül még háborús hadüzenetet is küldtek az USA-nak, aminek röhejségét ők maguk is érezték, így egy percre rá meg is adták magukat.
Szóval Key West az USA legdélebbi pontja, innét a Southernmost point elnevezésű betonkupac a sziget déli csücskénél, amihez tömött sorokban állnak sorba az emberek fényképezkedni. Én lefényképeztem őket, ahogy erre várnak. A szálláshelyek közül többen ötlettelenül csak a legdélebbi hotelnek hívják magukat. A sziget kellemes hangulatáról árulkodnak a régi városrész faházikói, melyek közül Hemingway vityillója tűnik ki leginkább. Az élet eléggé lelassult és van a levegőben valami hanyag lazaság, még tyúkanyó is fittyet hányva terelgeti csibéit az autók között.
Mindezt tetézte, hogy partizó tavaszi szünetes hallgatók lepték el a szigetet. Erről jut eszembe, a spring break (tavaszi szünet) egyébként egy óriási, több hétig tartó cirkusz, a felsőoktatási intézmények ugyanis szándékosan más-más hetet szemelnek ki a szünetre. És ha ez nem lenne elég, még sunset celebration is volt, ahol a naplementét ünnepelte a nép, mondván ki tudja, mit hoz a holnap.
Összességében mindannyian rengeteg élménnyel lettünk gazdagabbak és jó volt látni, hogy a srácok mit sem változtak:)
Végül jelentjük, Bendus egy újabb barátra tett szert a szomszéd néni labradorjában, valamint hogy a mókusunk háziasításával is jól haladunk. Ebben nagy segítség Bendus, aki minden reggel figyelmeztet minket és hozza a kikészíteni való kekszet.
