Előre figyelmeztetem a kedves olvasót, hogy a mostani bejegyzés elég hosszúra sikeredett, így leginkább ajánlott némi időt rászánva nyugodt körülmények között elővenni. A karakterekben való bővelkedés oka az utóbbi napok hektikus, hajtépős, rohangálós, ügyintézős, újra utazós jellegéből fakad.
Kezdjük talán az utazással, ami ugye Washingtonból Amerika Velencéjébe, Fort Lauderdalebe történt. A repülőúton Lajlus újfent az idegeimet tette próbára az állandó nyöszörgésével. A lábamat markolászta félelmében, elfeledvén hogy a természet a férfi lábát szőrrel volt kedves elfedni, melyek kollektív tépése lévén keletkező fájdalmaim fogcsikorgatva történő elfojtása mellett a viszont kért simogatás és törődés meglehetősen igazságtalannak tűnt. No de némi turbulencia kíséretében sikeresen landoltunk, Bendus szépen elaludt, Lajlus jéggé dermedt ujjai a lábamon elernyedtek és az én ábrázatom is visszanyerte eredeti formáját.
Megérkeztünk, autót béreltünk és el is foglaltuk ideiglenes szálláshelyünket két éjszakára egy fiatal párnál. Róluk csak annyit kell tudni, hogy családi házuk egyik szobáját adják ki turistáknak a hotelek áraihoz képest kedvezőbb feltételekkel. Arról nem is beszélve, hogy Daviddel össze is haverkodtunk, rengeteg hasznos információval látott el minket. Sőt a továbbiakban is számíthatunk rájuk, közel laknak hozzánk, kerékpárosok és ugyanazon a piacon veszik a friss zöldséget:) Dave felesége egyébként kelet-német származású, ami most már abszolút nem lep meg, annyiféle emberrel találkoztunk itt (perui, columbiai, holland stb.). Elvileg magyarok is vannak itt, őket még nem láttuk.
Nos, ez a roppant segítőkész Dave nevű srác hosszasan ecsetelte a helyi flóráról és faunáról szükséges tudnivalókat, és a ránk leselkedő lehetséges veszélyeket. Ezeket én megfontolt nyugodtsággal, Lajlus libabőrrel, olykor-olykor kitörő pánikkal hallgatta végig. Gyíkok vannak, mondhatni hemzsegnek, de tőlük nem igazan kell tartani, ahogy a Dave mondta, előbb elszalad az, mintsem hogy a gyerek elkapná. A nagyobb testű hüllők is gyakoriak, és akár pofátlanul meg is közelítik az embert, de félni nem kell tőlük. A kígyók tekintetében ugyanakkor érdemes óvatosabbnak lenni. Szerencsére vannak színkódok, valamint rövid rímecskék, melyek segítségével nem kell kapkodva a biosz könyvhöz nyúlni. Ilyen rím pl. a „Red and yellow, kill a fellow” avagy piros és sárga, megöli a palit, szóval ez egy rossz színkombináció. Érdemes kerülni továbbá a pitonokat is, melyekre még a Dave is azt mondta, végigmérve a Bendegúzt, hogy bizony egy ilyesfajta gyerek ezeknek meg se kottyan. A csótányokat el kell tiporni, az aligátorokat pedig egyszerűen csak kerülni kell. Dave mondjuk a kígyókat is életben hagyja a hátsó kertjében, mondván azóta nincs náluk egér.
Mindezen hasznos tanácsokkal a tarsolyunkban két éjszaka után elfoglaltuk végleges szállásunkat, melyről két videót is készítettem, amint sikerül feltöltenem, itt megtaláljátok.
https://picasaweb.google.com/101390656418053462378/Bekoltozes?authkey=Gv1sRgCOPdt7mXzuD-eg#
A beköltözködés mondhatni simán ment, legalábbis az én tapasztalataim szerinti korábbi költözésekhez képest. A lakás mindennel felszerelt, csupán gyerekágyat, etetőszéket és egy-két apróságot kellett beszereznünk. A készletek feltöltése azonban eléggé sok időt vett igénybe. Nagy tételben történő vásárlásnál ugyanis itt is érdemes több helyre is elmenni, a zöldséget, gyümölcsöt például egy kisebb piacon, tőlünk délre kb. 10 kilométerre szereztük be. Mivel a család együtt ment, és Bendegúz (akit itt csak egyszerűen Bennek hív mindenki) nem sokáig bír egy helyen ellenni, a bevásárlás rohanással és a polcok többnyire kaotikus ürítésével történt. Gondolnátok, hogy ezek nem nagy dolgok, csak leveszed és beteszed a kosárba. Nos, az ügy ennél azért bonyolultabb volt. Lajlus biztos konyhai hátterének megteremtése itt-ott még nem csak, hogy az eladók, de még azok okos telefonjait is komolyan próbára tette. Nem tudtuk például pontosan a majoránnát angolul, most már egy életre megtanultam, marjoram. Sok különbség nincs is a betűkben, na de a kiejtés ugye. Nem hiába vannak itt betűző versenyek kisiskolásoknak. Na de végül majoránna is lett, a margarint, amit adni akartak helyette, meghagytuk a következő tudatlan turistáknak. (Ha valaki nem értené a rejtett poént, a két szó kiejtése közel azonos.)
A gyerekágy okozott még komoly fejtörést, ez ügyben még a helyi bolhapiacra is elmentem (Swap Shop – cserebere piac). Ettől mindenki óva intett, hogy veszélyes hely, meg hogy igen olcsón lehet kétes cuccokhoz hozzájutni. Gondoltam magamban, ezt a helyet a jó ég is nekem találta ki, szemeim előtt egy mindenféle marketinges trükköktől, fényreklámoktól és folyamatosan műmosolygó eladóktól mentes igazi kincsesbányát láttam. A családot azért a biztonság kedvéért hátrahagytam. Szóval haladok erre a piacra a kölcsönzött full luxus (nem biztos, hogy az, de nekem a Micra után szinte minden az) benzinzabáló Chevrolet-val és egyszer csak arra leszek ám figyelmes, hogy óriási szirénázás meg nyájterelés van az úton. Nem tudom pontosan mi lehetett, de talán az iskolából tereltek haza egy színfekete, a segge a gatyából kilóg, baseball sapkával és aranyfogakkal nagyon laza társaságot. Aznap mondjuk Martin Luther King napja volt, szóval valami összeröffenés is lehetett akár. Erről jut eszembe, felnézve az utcanév táblára pont az ő neve köszönt vissza. Ennek kapcsán egyből Peti szavai csengtek vissza a fülembe: csak fekete negyedben fognak utcát elnevezni Martin Luther Kingről, és ezek nem a biztonságukról híresek. Ennek ellenére fokozott izgalommal és töretlen lelkesedéssel hajtottam tovább, de a piac sok hasznos dolgot nem tartogatott. Leginkább a kínai piachoz tudnám hasonlítani, ahol persze ki lehet fogni ezt-azt, de nagyon dörzsöltnek kell lenni. Egy bútorosnál például amikor rákérdeztem, hogy mennyi a gyerekágy (ami egyébként nem is ott, hanem az eladó elmondása szerint valahol raktáron volt), akkor egy cetlit nyomtak elém, mondván írjam rá, mennyit adnék érte... Szóval venni nem tudtam semmit, és nagyon ügyesen ellenálltam az eladók hívogatásának kényesen kerülve a szemkontaktust, bár az elektromos sokkolót áruló srác nálam is kiverte a relét.
A bolhapiacon végül nem, de kéz alól sikerült gyerekágyat is vennünk, így rekord gyorsasággal, kb. 3 nap alatt mindenünk megvolt. A lakás egyébként igencsak ideális helyen van, a tengerpart talán másfél km, a közelben parkok, bevásárlási lehetőség, rengeteg zöld, az egyetem csupán 4 km. Vannak járdák, buszmegálló, a környék amerikai és főleg floridai viszonylatban meglehetősen jól gyalogolható, élhető. Így ezek szerint jelenleg úgy fest, könnyedén el fogunk boldogulni autó nélkül, még annak ellenére is, hogy a helyiek ennek hallatán mély szánakozást tanúsítanak. A lakásunk egy háromszintes épület első emeletén van, egy hangulatos kis belső udvarral, hátul medencével és kanálissal, barbecue alkalmatossággal, mosodával. Az idő kellemes, nálunk úgy mondanánk, kora tavaszias, az otthoni viszonyokat hallva pofátlanul pólót és szandált viselős. A páratartalom már most magasabb, mint a nálunk megszokott, melyet Lajlus hajának bebongyorosodása is jól bizonyít.
Kedden aztán ellátogattam az egyetemre is, itt szerzett első élményeimről a következő bejegyzésben olvashattok.
