Most, hogy kijózanodtunk a születésnapi partikból, röviden bepötyögöm mi újság. A legnagyobb újság, hogy Bendus megtanulta, és ha még nem is üzembiztosan, de használja a két számunkra legszebb szót: anya, apa. Ezen túl szinte mindent megért, most már a váltócipőért sem kell felkelnem, ha kimegyünk játszani, merthogy kérésre odahozza. Arról nem is beszélve, hogy a high five (adj egy ötöst) a helyiekkel való ismerkedését is nagyban megkönnyíti.
A másik nagy újság, hogy kirándulni voltunk. Korábbi ösztöndíjas időszakomból a mai napig tartom a kapcsolatot a connecticutiakkal, többek közt egy szlovák gyökerekkel rendelkező Iván János nevű professzorral, és gondoltam, összehozom az amcsikat egymással. Az itteni tanszékvezetővel leszervezve meghívtam ide hozzánk, egy kis szemináriumozás, egy kis munka és egy kis mulatság céljából. Múlt hét szombaton egy egész napos kirándulást szerveztünk a Keys nevű attrakcióhoz. Minderről már két éve még attusvagabondként írtam, úgyhogy nem szaporítom a szót, szigetek, út az óceánban Key Westig, 7 mérföldes híd, Flagler vasútjának romjai és a többi és a többi. Újfent nagy élmény volt és alighanem még vissza is térünk ide.
Néhány kép itt:
https://picasaweb.google.com/101390656418053462378/Keys?authkey=Gv1sRgCJ2IkfXbhqz34wE#
Hétköznapjaink egyébként szépen nyugodtan csordogálnak, amolyan Uhrin Benedekes kispatakos könnyedséggel. Lajlus változatlanul a konyhában sertepertél, és mindig kotyvaszt valamit. Néha már olyan érzésem van, mintha egy nem evilági erő kerítette volna hatalmába és folyamatosan azt súgná neki: TÖMD AZ URADAT! A főtt kajáról szót sem ejtek, azokat is alig bírom pusztítatni. De ott van a többi, a kókuszos süti, az almás-fahéjas palacsinta, a sárgadinnye fagyi… Még az a szerencse, hogy a kanapé és a konyhapult csak négy lépésre van egymástól. Mellesleg a főzésről jut eszembe. Úgy fest, hogy ez itt a nagy Amerikában tényleg kuriózumnak számít. A szomszédunkat ezzel-azzal megkínáltuk és ódákat zengnek a kajáról, ráadásul pofon egyszerű dolgok (legalábbis amíg nekem csak megenni kell). A rizsfelfújtról napokig áradoztak, a lencselevest egy ültő helyükbe befalták, a túrógombócot imádták. És amikor a háziasszonyok összeverődnek receptcserére, akkor jön ám az igazi csodálkozás. Hogy a sütit nem porból csináltad? Hogy a pizza tésztáját te magad lisztből gyúrtad? Hogy a leves alapot te készítetted? Körülbelül, mint amikor azt mondom, hogy biciklivel járok munkába és nincs autónk. Hogyan lehetséges? Áruld el a csodát!
Többször átgondolva ezeket a szituációkat aztán rá kellett jönnöm, mindezen már nem vagyok meglepve. Ez a fajta kényelem (hívjuk annak, legalábbis én annak hívom) annyira átitatja az itteniek életét, hogy szinte mindenütt ott van. A már nálunk is megszokott Mc’Donalds-os drive-thru itt a bank automatáknál és gyógyszertáraknál is alap, a gyaloglás leginkább a bejárati ajtó és az autó ajtaja között történik, legyen akármilyen rövid (ismétlem akármilyen rövid) is a távolság amit meg kell tenni, a lakás kitakarítása sokaknál a mexikói vendégmunkások dolga, és igen, a legtöbb kaját csak bevágják a mikróba meg kikeverik valami csodaporból és kész is van. Egyes esetekben talán azt mondanátok, de hát ez teljesen normális. Itt van például a reszelt sajt, ilyet itt előre reszelt állapotban lehet venni, ne kelljen már a körmünket otthagyva a reszelőt cibálni. Én a mi hipermarketeinkben ilyenre nem emlékszem (javítsatok ki, ha van), de szerintem csak évek kérdése. Summa summarum, próbálnak minket elkényeztetni, de mi nem hagyjuk!:)
